- Milyen a lemez?

- Érdekes. Gyorsabbak, gitárosabbak a dalok, mint mondjuk a Velőrózsáknál, és van egy csomó retrós vonal is benne, ami akár a régi Kispálra, akár a korábbi, egyszerűbb zenékre utal. Volt egy olyan elképzelés, hogy egyszerre veszünk fel nagyobb zenekari blokkokat, gitárt, basszust, dobot, aztán később kiderült, hogy ha igazán pregnáns pergőhangot akarunk, akkor nem olyan jó, ha nincs meg külön, szóval, többféle módszert kikísérleteztünk, de vannak olyan dalok, amik egyszerre lettek felgurítva, és úgy is hagytuk. Vannak benne kisebb hibák, de a lendülete elviszi. Nekem a Velőrózsák nagy tanulsága az volt, hogy nagyjából mindent megpróbáltunk belerakni, amit produceri aggyal tudunk a hangszerelésről, és azt értük el vele, hogy nagyobbrészt közepes dalokat felturbóztunk, nehogy beleköthessenek az emberek, hogy nem tudunk zenélni. Én ebbe belefáradtam, mert tulajdonképpen annyira nem vagyok büszke se arra, hogy a zenekar milyen jól zenél, se arra, hogy én milyen jól zenélek. Igazából nem is érdekelt, inkább ez egy módszer kipróbálása volt, és nekem elég furcsa élmény, hogy van egy lemez, ami nagyjából úgy szól, ahogy egy csomó Kispál-lemeznek szólnia kéne, és gyakorlatilag az egyik leginkább formalista, legkevésbé tartalmas lemezünk.

- A koncerteken sem nagyon játszotok róla mostanában?

- Játszunk most egy-kettőt, de azokat is átírtuk. A Velőrózsákkal szerintem az a baj, hogy van két-három szám, amit le kellett volna hagyni róla, és van legalább négy, aminek két perccel előbb kellene befejeződnie, mint ahogy végül lett. Nagyon érdekes, soha ennyire tudatosan nem álltunk neki egy lemeznek sem, és az utolsó pillanatig, amíg össze nem vágták, és ott volt előttem, ebben a sorrendben az anyag, nem éreztem, hogy bármi gáz lenne. Aztán, amikor raktuk össze, akkor ledöbbentem, de tudod, akkor az ember eleve elnyomja magában ezeket a hangokat, mert még csak utána kezded reklámozni, meg el kell adni valahogy? Mert a kiadóval szemben sem teheti meg az ember, hogy azt mondja, hogy ez egy kalap szar, főleg, mert tudja, hogy rengeteget dolgozott rajta, és akkor legalább a munka, az biztos meglátszik? És akkor arra jöttem rá, hogy ezt így igazából nem érdemes csinálni.

- A dobosváltás is hasonló történet?

- Az én kiindulópontom az volt, hogy a zenekart fel kell frissíteni, mert koncerteken éreztem, hogy nem megy le a színpadról, amit csinálunk, és ilyen nem lehet. Más zenekarnál felőlem lehet, de nálunk nem, mert akkor lemezt csinálni is felesleges, meg koncertezni is. Tulajdonképpen ki akartam rúgni a széket a zenekar alól. A Csülök volt a legbiztosabb pont, és aztán ki is rúgtam. Ez így képletesen hangzik, de azt gondolom, hogy nekem bejött, vagy legalábbis jobban érzem magam a zenekarban.

- Szóval, csak fel akartad rázni a dolgot?

- Alapvetően azt akartam, hogy kizökkentsem magunkat a félprofi státuszból, amibe kerültünk, és visszamenjünk amatőrbe, másrészt pedig a prímér indulat az volt, hogy újra jól akartam érezni magam a színpadon meg a próbahelyen, mit tudom én. Azt tudtam, hogy a Csülökkel tudnánk úgy dolgozni, mint ahogy a Velőrózsákat megcsináltuk, tehát kompromisszumokkal, meg "megbeszéljük, hogy legyen, meg mindenkinek benne legyen, amit szeretne ebben a zenében", de aztán úgy gondoltam, hogy leszarom, az legyen benne, amit én szeretek, meg remélem, a többiek is. És mivel a Csülök és köztem volt a legnagyobb ízlésbeli feszültség, ô egészen mást gondolt a zenélésről meg a zenéről, mint én, azért alakult így. Volt egy ajkai koncertünk, ami után azt mondtam a zenekarnak, hogy ez a történet így nem megy, beszéljünk meg valami időpontot, amíg egzisztenciálisan mindenki el tud gondolkodni azon, mit fog csinálni, ne érjen senkit váratlanul, de én még ebben az évben kilépek a zenekarból. Fél évet vagy egyet még simán kibírok, de részemről a dolog ennyi. Akkor elkezdtünk dumálni, hogy miért, meg mit csináljunk, mindenki érezte, hogy nincs minden rendben, és akkor én mondtam, hogy szerintem a zenekar egyik legnagyobb problémája a dobos és a basszusgitáros közti viszony. Nem emberileg, mert szerintem én a Csülökkel egészen a kilépéséig egyszer sem veszekedtem, soha egy hangos szó nem volt köztünk, de tudod, ez olyan, hogy beleütsz a hangszeredbe a próbán, jólesik, aztán mikor bejön a dob, abbahagyod, mert nagyon más. Lehetett volna, hogy engem rúg ki a zenekar, vagy az is, hogy mindenki azt mondja, "jó ez így, jók vagyunk", és még csináltuk volna valameddig, mert tudtuk volna még csinálni, nem volt semmi olyan iszonyú gond egymással, nem basztuk meg egymás nőjét, vagy ilyenek, de egész egyszerűen ez a dolog nem működött. Másrészt meg én kicsit vissza is akartam térni a korai kispálos dolgokhoz, ilyen punkosabb vagy beatesebb lemezt akartam csinálni. Ez mondjuk nem hallatszik végül, inkább egy rocklemez lett, de az biztos, hogy nem túl bonyolult dolgok vannak rajta.

- Mostanában többször nyilatkoztad, hogy a szövegek nem olyan fontosak neked, mint korábban.

- Nem, illetve magát a módszert unom egy kicsit. Az ember nyilván bejáratos lesz a saját világába, és egy idő után már csak ajtónyikorgás van. Meg ahogy az embernek csökkennek az ambíciói, úgy a szövegírás egyre kevésbé tűnik szent dolognak. De valószínűleg ez csak azért van, mert az embernek egyre többen veregetik a hátát, hogy "de jó vagy", és mivel elismerik, az elismertség utáni éhséget ez csökkenti. Eleve úgy gondolom, hogy akik írnak, azok azért rosszabbak, mint akik nem írnak, de jókat gondolnak, mert aggódnak ezért, hogy leírják. Akik igazán jók, azok sose írják le, vagy csak azért, hogy nehogy elfelejtsék, de sosem éneklik el. Ez ilyen másodosztály. Aztán, amit írtam, azt egy csomó helyről loptam, illetve egy csomó embert használtam arra, ô hogy csinálná. Szerencsémre, az emberek egyre műveletlenebbek, és van egy csomó stílusgyakorlat, amiről azt hiszik, hogy én találtam ki. A mai napig írják az interneten, amikor "lebukok", mert S. Nagy István-, vagy Bradányi Iván-idézetek vannak egy-két szövegben, hogy "Lovasi, lebuktál!", és tudod, így rámolvassák a dolgot, meg hogy "Lopsz már József Attilától is?" Általában, ha egy szöveg kijön és kerek egész lesz, akkor az úgyis önálló életet kezd élni, onnantól már nekem olyan sok mindent nem jelent. Jó rá visszaemlékezni, persze, de leválik rólam, már nem tartozik hozzám. Ha nem kerek, hanem mindig ilyen béna marad, és nagyon látszik, hogy én csináltam, akkor nem is jó általában. Ami egy picit nem tetszik nekem ezekben a szövegekben néha, az valószínűleg attól van, hogy már harmincöt éves vagyok, óhatatlanul becsúsznak olyan egyes szám második, meg harmadik személyek, amik tulajdonképpen rólam szólnak, de mégis úgy tűnik belőlük, mintha én egy szocio-nevelő bácsi lennék, vagy ilyen atyamesterként osztanám a hallgatót. Találkoztam olyan emberekkel, akik erre hívták fel a figyelmemet.

- Nincs gondotok abból, hogy egyszerre több műsora is van a zenekarnak?

- Idén főleg sima koncertek lesznek, illetve kitaláltam, hogy nyáron csináljunk még csendesebb, akusztikus koncerteket, tudod, kocsma, kerthelység, egy szál gitár, esetleg egy zongora és ütősök, nagyon minimál. A Bandinak, meg a csendes-ülősnek az a tanulsága, hogy ezt a zűrzavart, amit a fejekben okozunk, hogy hányféle Kispál-zenekar van, kár tovább fokozni. Ami nem oda tartozik, azt ideje különválasztani a Kispáltól, és csinálni egy projekt-zenekart. Ez azt jelenti, hogy a KisPál-zenekarból kiindulva mondjuk évi egy-két hónapra vagy egy fél lemezre összeállna egy társaság, ahol például nem én lennék az énekes. És ez még korántsem az út vége, ezek sokkal inkább tapogatózások, amik bőven beleférnek a KisPál-zenekar kereteibe. Az egész onnan indult különben, hogy annak idején megkeresett engem egy rendező, mondta, hogy csinál egy filmet, amiben van egy női főszereplő, és ez egy olyan film, amiben dalra fakadnak a szereplők. Aztán ez a dolog beállt a földbe, nem lett semmi a filmből, de eközben elkészült öt vagy hat olyan számunk, amit a KisPál-repertoárból eleve kivettünk. Ez olyan kilencvennyolc táján volt, és akkor elkezdtünk gondolkodni emberekben. Találtunk is egy csajt Szegeden, aki egyszer-kétszer énekelt velünk, úgyhogy az sem kizárt, hogy ő lesz ennek a zenekarnak az énekesnője, de aztán a saját dolgaink, a Bandi-lemez meg a tagsági igazolványok visszavonása eléggé elvitte az időnket. Az utóbbi fél, egy évben reggeltől estig megvolt a program, azóta meg a lemezt csináljuk, úgyhogy ez lóg a levegőben. Talán majd ősszel, bár a lemezes koncertek is addigra maradnak.

- Ha már a filmeknél vagyunk: az új generációs filmesek nem keresnek titeket?

- Tényleg azokkal dolgozunk, akik megkeresnek. Lehet, hogy a mi generációnknak meg a fiatalabbaknak mi már túlságosan öregek vagyunk, számunkra más dolgok izgalmasabbak. Ha belegondolsz, a Török Feriék meg ezek a srácok valószínűleg tíz éve hallgattak Kispált, vagy lehet, hogy még ma is, csak nekik már nem akkora releváció, hogy "Kispált rakok a filmembe". Valószínűleg nem sok mindent indít el, túl vannak már a dolgon, vagy elrakták maguknak egy helyre, mint ahogy az ötvenes, hatvanas nemzedék a Zoránt. Lehet, hogy szeretik Zoránt, de nem fognak meglepődni annyira, ha csinál egy lemezt. Meg azért a Miki bácsi ilyen megmondó filmeket csinál, ahol adekvátabban lehet használni a Kispált. Volt egy-két olyan felkérésünk, amikor "valamilyet" kellett volna csinálni, és azok közül talán a Csinibaba volt az egyetlen, ahol ezt valamiképpen megoldottuk. Az összes többi bebukott, azt mondta a rendező, hogy ez túl kispálos, így nem kell neki. Alkalmazott zenészként valószínűleg nem álljuk meg a helyünket. Különben, ha belegondolsz, milyen zenék vannak általában az újabb filmekben, hát a Miki bácsi filmjeiben vannak azok a zenekarok, amik izgalmasak. Most éppen a Bëlga meg a Burzsoá Nyugdíjasok, tehát ilyen értelemben ő naprakészebb, mint azok a rendezők, akik mondjuk a Bon-bont rakják be, valószínűleg kereskedelmi okokból. Másrészt most hirtelen nem is tudok olyan filmet, amibe bele lehetett volna tenni, mondjuk a Bëlgát, talán a Kálmánchelyiék filmjébe, nem tudom? Mondjuk a Moszkva térbe hogy rakod bele őket? A Miki bácsi mozaikos, kvázi klipkészítős technikájába belefér, ott helye van, meg nála régen is ott volt Cseh Tamás, mint udvari kitartott énekes? A Gothárnál lehet látni, nála most van Emil.Rulez!, Kispál, Quimby, Heveny meg még valami, de ő is ötvenegynehány éves. Ami különben még érdekesebb, az a rádiók helyzete itthon?

- Mármint?

- Mindenki arra hivatkozik, hogy a magyar piac így meg a magyar piac úgy.. Én otthon egy horvát rádiót hallgatok, ami olyan mint a Danubius, de érdekes módon van rajta Clash, Neil Young, mazsoláznak innen-onnan, viszonylag jobb ízléssel, tehát minden negyedik szám hallgatható. Van rajta Shakira is meg minden, de nem baj, kibírom, csak néha legyen valami más is. És Horvátország egy hatmilliós ország. De Szlovénia még súlyosabb, kétmillióan vannak, és bármelyik rádiót bekapcsolod, viszonylag jó zenék szólnak rajta. Prágában két világzenei adó működik, Szlovákiában rockovu rágyió-heavy metál, oké, de más. Nálunk meg van a Danubius Rádió és utánjátszó rádiók: tökmindegy melyiket hallgatod, mert a szlogenen kívül gyakorlatilag nincs semmi különbség, se koncepciójában, se hangvételében, se ízlésében. Ha Robbie Williams Magyarországon adna ki lemezeket, undergroundsztár lenne. Közben meg nagyon furcsa dolog, amikor az EstFM úgy akart szórakoztató lenni, hogy közben iszonyú sznob volt. A Kispál, a Tankcsapda meg ennek az eléggé leszűkített közönségnek a viszonylag ismertebb zenekarai már cikik voltak neki. Pedig, ha azt akarjuk, hogy ennek a közönségrétegnek egy életképes rádiója legyen, mert eddig ilyet még nem sikerült létrehozni, akkor igenis kell játszani Tankcsapdát, Ganxta Zoleet, Sub Bass Monstert, amik még azt gondolom, hogy vállalhatók, ugyanakkor sok ember ismeri és szereti. És nem iszonyú, senki által nem ismert drum and bass mixeket kell játszani délben. Van ott egy másik rádió is, talán a Fix, ami frekvenciát kapott: félőrült csávók gyülekezete, fogalmazásgátlós emberek, kínos amatőrség, "most akkor hallgassuk meg 1972-bôl John Edgecombe csak általam ismert és nálam egyetlen példányban megmaradt gitárszólóját bakelitről?" 13/b ligás valami, nem a progresszív rock nagyágyúi, akikből esetleg tényleg érdemes csinálni egy sorozatot, hanem egy, az Omegánál szarabb szimfonikus rockot játszó zenekar. Ennek a műfajnak nagyon fontos lenne, hogy legyenek slágerei, és most már nincs az, mint tíz évvel ezelőtt, hogy elővesszük a nyolcvanhármas Kontrollt, és azt mondjuk: "Milyen jó dalok voltak!" ? a popzenében azért valamilyen szinten naprakésznek kell lenni. Mint ahogy tíz év múlva az újságok híreit sem fogjuk elolvasni, bármilyen jó tollú újságíró írta, mert ki a faszt érdekel?