Perverz érdeklődéstől hajtva ültem be tehát a Kispál és a Borz - húszéves, jubileumi - koncertjére, amit a nemzet kultúrcsakrájába, a Művészetek Palotájába szerveztek.

A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem formái már a koncert előtt felvázolták a cikk ívét. Kispált először ugyanis egy hasonlóképp bonbonos dobozra emlékeztető teremben hallottam. 1990-ben az FMK-ban (mai nevén Kogart) játszott a zenekar, a lelkesedés akkora volt, hogy Lovasi két szám közt mondta is a felhevült tinédzsereknek, hogy "azért meg ne szakadjatok", de aztán elkezdte énekelni, hogy Barlangban dobolok, amire persze nem csökkent a faltól falig hisztéria. Most meg ugye szintén egy decens térben lépnek fel, csak éppen tizenhét évvel később, a közönség ünneplőben, illedelmesen várja a zenekart, és senki nem önti le a másikat sörrel. Nem fokozom tovább, az ív megvolt a két bonbonos dobozban adott koncert közt, csak éppen az állandóság paramétereit mutatta.

Az első pillanatban megdöbbentő volt, hogy a Kispál és a Borzot egyáltalán nem szédítette meg az unplugged életérzés, pedig a világszínvonalú terem kiáltott a flamenkógitárra, marimbára és hárfára hangszerelt átiratokért. Az együttes azonban ugyanúgy erősítve játszott, mint egy hagyományos koncerten, aminek eleinte nem láttam sok értelmét. Aztán kiderült, hogy a terem a kierősített hangszerekkel is remekül szól, az együttes pedig ezt az adottságát használta ki a hangversenyteremnek, nem pedig azt, hogy játszhatnának úgy, ahogy egyébként nem szoktak.

Magára a zenére volt érdemes tehát odafigyelni, és nem csak azért, mert az első húsz perc bizonytalankodása után nagyon együtt volt a zenekar, hanem azért is, mert a számokat átírták. Amit egy ugrálós rockkoncerten nem lehetne megcsinálni, mert a tombolni vágyó közönség nem nyelné le a hosszú, hangszeres betéteket, és ordítozással nyomná el a szöveg változtatásait, annak ez tökéletes terepe volt. Lovasiék két hegedűs és egy brácsás alkalmazásával megdöbbentő változtatásokat értek el a zeneileg időnként egysíkú Kispál-életművön. Kiemelkedően jó volt a dobos, Bóra Áron is, de ez egy másik történet, mert ő aznap játszott velük utoljára.

Az együttes tehát számokat gyúrt egybe többtételes darabokat kreálva, ritmust, szöveget és hangszerelést írt át, úgyhogy az ezerszer hallott dalok is olyanok voltak, mintha az ember aznap vette volna fel néhányukat kazira, hogy aztán egy behavazott postaládába gyömöszölje, finom utalásképpen.

Lovasi egyetlen pillanatra sem ült le semmilyen bárszékre, ugyanúgy zenélt, mint mindig, csak egy Tom Waits-es hangulatú blues-t színészkedett túl, de ez megbocsátható, mert amúgy olyan közvetlen volt a közönséggel, mintha személyesen ő hívott volna meg mindenkit, hallgassák meg, ahogy elpenget néhány számot. Csak a túlvezérelt magasak voltak zavaróak, és Lovasi gyenge artikulációja, ami miatt a számok élvezeti értékének hetven százalékát adó szövegeket nem mindig lehetett érteni. Egy ilyen, ködösebb résznél jutott eszembe, hogy a Kispál és a Borz olyan szerepet tölthet be az ezredforduló kultúrájában, mint a hetvenes-nyolcvanas években Cseh Tamás. Nála is a szöveg volt az erősebb, bár a zenét is szerettük. A számok ott is kordokumentumokká váltak, és az újabb lemezeken sem a formabontó újításokat kerestük, hanem az éleslátás, irónia és melankólia állandó összetételű keverékét.

Szerencsére ekkor a koncertre csatlakozó két hegedűs hosszú, izgalmas játékba bonyolódott a zongoristával, feat. Németh Juci előadta a De szeretnéket, a kakasülőn tolongó tinik pedig sikoltozni kezdtek, úgyhogy már nem gondoltam másra, mint hogy remek koncerten vagyok.