Ősszel részt vett az Országos Civil Fórum megalakításában, később kilépett a kormánypárti médiaoffenzívába fogó Szeretem Magyarországot klubból. Csak nem megrázta a Gyurcsány-beszéd?

Rettenetesen bosszantott ez az egész ügy szeptemberben. De nem akarok politizálni pont a Heti Válasznak. Nem célom, hogy rokonszenv-pontokat szerezzek a jobboldali választópolgároktól. Van itt elég megélhetési bűnöző a művészvilágban, azt ne higgyék, hogy én is udvarolok.

Nem hisszük, a véleményére viszont kíváncsiak volnánk. Ha leszögezzük, hogy tesz a jobboldali választók rokonszenvére, elmondja?

Végül is semmi különös, csak szerintem sem olyan nagy baj, ha egy miniszterelnök lemond. Évtizedes példákra rácáfolva persze, eddig ugyanis sosem volt olyan sem a jobb, sem a baloldalon, hogy valaki a legfelsőbb szinten felelősséget vállalt volna valamiért. Szóval nem az aktuális pártcsetepaték szempontjából érdekes szeptember 17-e, hanem mert ha Gyurcsány akkor lemond, soha többé nem tehette volna meg senki ilyen helyzetben, hogy nem akasztja szögre a puskát. Azzal, hogy nem tette, borítékolható, hogy újabb tizenöt évig nem lesz következménye semminek, bármi derüljön is ki bárkiről. Ami ráadásul azért érthetetlen számomra, mert a főszereplő nem is nyert vele semmit.

Dehogynem. Hatalmat.

Melyek is azok a jutalompontok, amelyekért valaki politikus lesz? Egyrészt a hatalom, persze. De kell hozzá az ismertség és a népszerűség érzése is. Gyurcsány is elkavaroghatott volna csöndben a cégeivel, aztán mégis miniszterelnök akart lenni. Azért a népszerűségért, amilye most megint nincs. Pedig ha lemond, és a kormánytöbbség kinevez helyette egy vízilóarcú strómant, alkalom adtán vissza is ülhetett volna a székébe, ha egyszer az ő lobbicsoportja a legerősebb a pártban. Jobban járt volna.

Népszerűség-ügyben nyilván tapasztalatból beszél. Épp húsz éve azért lett énekes, hogy sokan szeressék?

Némi magamutogatás kell ehhez a műfajhoz, az igaz, de a pályafutásom valójában egy elméleti kísérlet. Azt tesztelem, hogy igazam van-e. Amikor elkezdtük, tökéletesen biztos voltam benne például, hogy a Kispál és a Borz be fog futni. Odatettük magunkat, összehoztunk egy könnyűzenei produkciót, amely távol tartotta magát az akkori fősodortól, egyszerűen azért, mert attól rosszul voltunk – de nem ezért voltam biztos a dolgunkban. Az emberekben hittem, nem magunkban.

Mintha politikust hallanánk.

Igen ám, csakhogy ma már nem hiszek az emberekben.

Akkor gondolta rosszul, vagy az emberek változtak meg?

Utóbbi. A fiatal zenekarok példáján látom, hogy ma már messze nem elég jónak, hitelesnek lenni ahhoz, hogy felfigyeljenek rájuk. A kulturális árucikket is fogyasztják a helyett, hogy az érzelmi vagy szellemi tartalmára odafigyelnének. Ebben elég nagy felelőssége van a médiának, a szerkesztői gyávaságnak: inkább a klisészerű, fogyasztható, bevált dalok, mint valami új, érdekes, nehogy aztán csökkenjen a hallgatottság.

Bánja, hogy megjelentek a kereskedelmi médiumok? Micsoda piacellenes hozzáállás!

Nem az a baj, hogy megjelentek, hanem hogy ezzel egy időben nem épült ki az ellensúlyuk.

Az úgynevezett magas kultúra képviselői szoktak ilyesmin búsongani. Vagy a rockzene is ebbe a kategóriába tartozna?

A rock egyszerű, esszenciális tartalmakat közvetít, de ez nem jelenti azt, hogy nem fontos. Sok ember számára a könnyűzene mankó, az egyetlen kulturális tápanyag, amellyel az érzelmeit meg tudja fogalmazni: dalokban vall szerelmet, dalszövegeket küld sms-ben. Ha a kommersz színházi darab kap támogatást, akkor jár a könnyűzenének is. Nem nekem, hanem a kezdőknek, akiknek nincs lehetőségük játszani. Egyfajta közművelődési hálózatot, klub-rendszert képzeltünk el.

Ebből lett a PANKKK néven elhíresült program. Mintha mára befuccsolt volna.

Jól látja. Bozóki András személye nyilván sokat nyomott a latban, Hiller István megjelenésével aztán szertefoszlott a folytatás reménye. Ő a hagyományos lobbik embere, azokat igyekszik, nem mondom, hogy jóllakatni, de annyi csontot azért dob nekik, hogy csöndben maradjanak.

Ön nem profitált a PANKKK-ból?

Ugyan hogy profitáltam volna abból, hogy segítek piacra juttatni a saját konkurenciámat? De ezzel a félreértéssel nincs egyedül. Amikor elkezdtünk lobbizni az ügyben, még Medgyessy idején, barátaim összehoztak egy-két MSZP-s médiapolitikussal. Egy hét sem telt bele, máris szóltak, hogy lenne egy ifjúszocialista rendezvény, játszanánk-e rajta baráti áron?

Mit válaszolt?

„ Valamit félreértettél.”

A program egyetlen nyertese akkor egy már nem annyira ifjú szocialista: Gyurcsány Ferenc.

Tény, hogy ügyesen felismerte: nagyon jó és olcsó kampányhúzás ez. Lett is olyan fiatalos imidzse az MSZP-nek, amilyen azelőtt sosem. Szóval ilyen értelemben mi könnyűzenészek is részei lettünk a játéknak, de akkor még nem látszott, hogy a dolog csak erre kell, azt hittük hosszabb távon is lesz belőle valami.

Belépésekor a Szeretem Magyarországot klubról sem tudta, mire kell?

Jó ötletnek tartottam, hogy létrejön egy pártok fölötti közéleti klub. Szeptemberben aztán, amikor mindenki érezte, hogy valamilyen módon állást kell foglalni, kiderült számomra ,hogy a klub nem tud egy markáns véleményt megfogalmazni, csak reklámszakemberek (egyébként ügyes) marketingválaszára futotta. Az meg nem esett egybe az én ízlésemmel. Csendben kiléptem. Talán nem kormányzati nyomásra, nincs tehát összeesküvés-elméletem, egyszerűen a saját érdekeit fürkészi. Közben az, hogy idáig jutottunk, éppen annak köszönhető, hogy a magyar értelmiség magára hagyta az országot. Nem hallok olyan mondatokat, amelyek megvilágítanák, mi is történik. Ma jobboldali művésznek, értelmiséginek lenni ugyanúgy megélhetési forrás, mint baloldalinak. Csak más csöcsön lógsz. Önkormányzatin, ha közalkalmazott vagy, gyógyszergyárakén ha orvos, szóval nem mindent a bal-jobb felállás oszt meg. Nincsenek független értelmiségi utak, csak lobbik által lekenyerezett urak.:)

A sajátját nyilván annak tartja.

Mindenesetre konzekvensebb pálya mint a legtöbb kollégáé. Persze hülye helyzet , hogy mint mezei popzenész itt okoskodok, nem is állítom, hogy tudom, mit kellene tenni az országgal. Nyilván nem jó megoldás, hogy megrohamozzuk a parlamentet és kitűzzük rá az Árpád-sávos zászlót, de más sem jut az eszembe, hogy hirtelen mit lehetne csinálni. Nem biztos, hogy hirtelen kell, a kérdés csak, lesz –e rá időnk , hogy felzárkózzunk a nyugati mintákhoz, miközben azok is mutatnak jócskán válságtüneteket. Lehet, hogy addigra összeomlik az egész, mire hátradőlnénk , hogy na megjöttünk.

Népszavazás? Ha minden igaz, Tubes-ügyben van is friss népszavazós élménye.

Nincs, merthogy épp családegyesítésre került sor minálunk. Ahhoz, hogy megkapjuk a gázár-támogatást, a szüleim pécsi lakásából át kellett jelentkeznem saját orfűi címünkre, úgyhogy már épp nem szavazhattam. De kampányoltam a lokátor ellen, azt ugyanis, hogy Pécsnek miért lenne az jó, senki nem tudta még elmondani. Persze a veszélyek is ködösek, nem lehet velük úgy megriasztani az embereket, mint mondjuk a román munkaerővel. Kevesen is szavaztak.

Kampányolt az Európa Kulturális Fővárosa pályázat mellett is. Lokálpatriótaként figyeli, halad-e a megvalósítás?

Nem túl bíztató a helyzet. Egyrészt nehezen látható, hogy a szükséges beruházások hogy készülhetnének időben, jó minőségben el, fennáll a veszély , hogy alibi programok lesznek sok Expo centerben .(Most játszottunk ott, valami hihetetlen az egész, az épület nagyjából mindenre alkalmatlan 2,5 milliárdért, a koncert végén öt perc alatt kitolták az embereket az épületből, a büféből is, úgy, hogy pl. a feleségem társasága alól kirántották a padot, a férfit aki a védelmükre kelt, megverték…) Az látszik, hogy az eredeti tervekkel ellentétben méregdrága, a későbbiekben fenntarthatatlan épületeket akar a városvezetés. Minél többe kerül, annál nagyobb pénzt lehet lenyúlni. Ez országos trend egyébként, amelynek meggyökeresedésében a Fidesznek ugyanúgy megvan a sara, mint a baloldalnak. Például pályázgató ismerőseim állítása szerint a Fidesz-Kisgazda időkben lett 30% körüli a döntéshozóhoz visszajuttatandó pénz, amit aztán persze az ellenkező oldal is általános gyakorlattá tett. Ez is jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy az életünk sokszor egy vesszőfutásnak tűnik, és minden szituációban újra meg újra meg kell állapodni a játékszabályokban. Mert egyrészt nincs meg az a kedélyes balkáni tohonyaság, amellyel el lehet fogadni a végtelen korrupciót állami és hétköznapi szinten is, azt például, hogy a rendőrnek, meg mindennek tíz euró az ára. Délebbre ezen nem idegeskednek, legalább érthetőek a játékszabályok. Nyugatra meg ezen a szinten azért működik a jogrendszer. Ha viszont itthon megállít a rendőr, fél órát udvaroltok egymásnak, hogy elfogadja-e a pénzt. Mindez nem egy perc, amíg kiadod a tíz eurót, nem is öt, amíg felírnak és feljelentenek, hanem fél óra. Erre megy el az időnk, mert nincs eldöntve, hogy mi most kik is vagyunk. Balkán, vagy Nyugat? Gondban is lennék, ha valamelyik lányom megkérdezné: apu, hogyan legyek én gazdag? Amerikaiként még mondhatnám: látod, ennek a Bill Gates-nek volt ez a remek ötlete, kivitte a szabad piacra, aztán gazdag lett. Tanuljál, ötleteljél! A mi szabad piacunk viszont elég torz, valójában nem is piac. A nagy vagyonok mellé valahogy nem tudom odatenni, mihez is ért az illető. „Ez milliárdos lett, mert jóban volt azzal a politikussal, és kapott állami megrendelést, amiből visszacsurgatott a politikusnak, ez meg cégeket számol fel és azért gazdag mert mások tönkremennek stb. Itt van kislányom, nesze, ebből szocializálódjál!”


Hol vannak a problémákat felvető művészi alkotások?


Szerintem a jelenkori magyar kultúra nagy hányada alapvetően köldöknéző, belterjes és érdektelen. Kifelé, amerre egy ilyen kis piaccal rendelkező országnak nyitnia kéne,- néhány öntörvényű műhelyt, művészt nem számolva-, eladhatatlan. Mondjuk ezt a hivatalos kultúrpolitika se segíti. A szórakoztató ipar fő szabálya pedig, hogy legyél pc, ne hagyj magadon támadási felületet. Ne mondj semmit, ami életszerű, őszinte és érdekes. Hagyd a fogyasztót ringatózni a szarban. Így hasonul az értelmiségi a politikushoz. Az is annál unalmasabb és hülyébb, minél magasabb polcra kerül. A rockzene viszont nem lehet ilyen. Nem lehet joviális, kedélyes. A lényege veszne el. Nagyjából már el is veszett.

Ez azt jelenti, hogy dalszövegeibe újonnan beszüremkedik a politika?

Írtunk a következő Kispál-lemezre két új dalt, mindkettő elég politikus. Az egyik a farizeus-erkölcsről szól, a másik arról, kiktől lehet félni ma Magyarországon egy erdőben csókolózó párnak.Vicces.

Az ifjúságát sírja vissza, azért alakított közel negyven évesen új zenekart régi Kispál-tagokkal?

Ahogy a Kispál, úgy a Kiscsillag is elméleti zenekar. Közel negyven éves pasik összeállnak, hogy kiderítsék, tudnak-e még valami izgalmasat alkotni. Vannak persze sokan, akik ennyi idősen összehoznak zenekarokat, de itthon azért leginkább önismétlő, érdektelen végeredmény születik, korábbi önmaguk fölbüfögése. A Kiscsillag viszont sosem fog Kispál számokat játszani. Azokat játssza a Kispál. Kiscsillag-koncerten viszont nincs rajtam az elvárás nyomása, hogy ha tetszik, ha nem, a Szőkített nőt akkor is eljátszod minden este. Meg aztán később már valószínűleg nem lenne esélyem, hogy megtanuljak rendesen gitározni, úgyhogy ez amolyan utolsó óra program.

Kapuzárási pánik?

Kísérlet. Hogy van-e még élet a negyedik iksz után.